Jon Fosse kapta a 2023-as irodalmi Nobel-díjat

Jon Fosse – Fotó: Tom A. Kolstad / LARB

2023. október 5-én 13 órakor jelentették be Stockholmban, hogy a Svéd Királyi Tudományos Akadémia döntése alapján az idei irodalmi Nobel-díjat a norvég író Jon Fosse kapta innovatív drámáiért és prózájáért, amely megszólaltatja a kimondhatatlant.

Egyesek szerint ő a mai Ibsen, mások Thomas Bernharddal rokonítják. Volt már sikeres drámaíró, nős többször, tanult festészetet, és tanított írást, valamint kigyógyult az alkoholizmusból.

Jon Fossét a kilencvenes évek közepétől ismerheti a magyar olvasó. Álmatlanság, Melankólia, Reggel és este: csak pár cím a legismertebb könyvei közül. Kilenc kötete jelent meg magyarul, és számos színpadi művét (Őszi álom, Halál Thébában, Alvás, Szép, Tél, Anya és gyermeke) bemutatták itthon.

A norvég királyi palota mellett külön rezidenciában él, ősz haját copfban hordja, megjelenése szerény. Amellett, hogy hatvanéves korára minden elképzelhető norvég irodalmi díjat elnyert, évek óta az egyik legnagyobb Nobel-esélyesnek tartják. A Daily Telegraph „100 élő zseni” listáján a nyolcvanharmadik. Lassú prózát ír, aki cselekményre vágyik – ezt ő maga kéri –, az ne vegye a kezébe a könyveit. Szövegei bár „gyakran a halált és a lét valamiféle minimumát közelítik meg, sosem a kiábrándultság vagy a mizantrópia felől teszik ezt”.

Jon Fosse 1959-ben született Norvégia déli részén, egy Haugesund nevű kisvárosban. Első könyvét, a Raudt, svart (Vörös, fekete) című regényt 1983-ban, huszonnégy évesen publikálta. Tíz évre rá írta meg első drámáját. Nem érdekelte különösebben a színház, de Kai Johnsen rendező kitartóan próbálta rávenni a drámaírásra, és Fosse (főleg anyagi megfontolásból) végül beadta a derekát. Amint elkészült első darabja, a Valaki jönni fog nyitójelenetével, rádöbbent, milyen hihetetlenül könnyedén ír dialógusokat. Később úgy hivatkozott erre a pillanatra, mint írói karrierje legnagyobb meglepetésére. Darabját a bergeni nemzeti színházban mutatták be 1994-ben, és három évvel később már külföldön is játszották. 1999-ben a Valaki jönni fog bemutatója a párizsi Nanterre-ben meghozta neki az európai hírnevet. A következő tíz évben az egyik darabot írta a másik után, de a feszített tempó, a sok utazás, és a rivaldafény testileg és lelkileg is kimerítették.

Mindeközben rendületlenül írta regényeit. 1995-ben jelent meg a Melankólia első, 1996-ban a második része. Méltán tekintik sokan Jon Fosse – feltehetőleg Szeptológia előtti – legjelentősebb művének. Fosse jellegzetes témáiról, Istenről, művészetről, elmúlásról, emberek közti viszonyokról, a soha célt nem érő keresésről szól, egy festő életútján keresztül, akit elkísérünk az őrülettől a csendes végig. Álmatlanság című regénye, mely később a Trilógia első darabja lesz, 1997-ben jelent meg, főszereplői még szinte gyermekek, valahol egy norvég fjord partján élnek, és szerelmesek. Otthon nem maradhatnak, a városban pedig nem fogadja be őket senki. Kimerülten bolyonganak a sötét utcákon, míg hátborzongató fordulatot nem vesz a történet: Aslénak ölnie kell. A biblikus elemekben gazdag regény tekinthető modern kriminek, de leginkább időtlen ballada égi és földi szerelemről és a bűnről. A Reggel és este 2000-es regényében, amelyből szintén olvashatnak részletet a Literán, Fosse döbbenetes precizitással, sallangmentes őszinteséggel ír születésről, elmúlásról, számba veszi az unalomig megszokott mozdulatokat; álomszerű, melankolikus világba vezet, ahol összefolyik a kezdet és a vég, a reggel és este ideje.

Fosse sem interjúiban, sem könyveiben nem titkolta sosem, hogy ekkoriban alkoholproblémákkal küzdött. Kezdetben így próbált megszabadulni a szorongásaitól, de egy ponton túl már nem tudta ivás nélkül elvégezni a napi teendőit, gyakran volt zavart, és többször kapott alkoholmérgezést is. 2012-ben azonban fordulóponthoz ért az élete: abbahagyta az ivást, megtért, és hamarosan harmadjára is megnősült. Bárok helyett kávézókba kezdett járni, nem ment el többet a saját darabjai előadásaira, és nem vett részt a színházi munkában sem. Úgy döntött, visszavonul a drámaírástól egy időre, szerette volna teljesen a családjának és a regényírásnak szentelni magát.

„Nem félek a haláltól, az élet rengeteg fájdalommal jár. És bennem rengeteg szomorúság van. Ahogy Ibsen is mondta: „Megajándékoztak a szomorúsággal, így váltam költővé.” A fájdalom, a szomorúság, a melankólia és a depresszió ajándék is lehet, ha az ember tudja, hogy hozzon ki belőlük valami jót” – nyilatkozta a Music & Literature oldalán.

Jon Fosse könyvei itthon a Kalligram Kiadónál jelennek meg – a kiadó igazgatója Mészáros Sándor a Literának első reakciójában elmondta, meglepődött az akadémia döntésén, mert azt gondolta, hogy soha nem fogja megkapni a díjat. Fosse szerinte „olyan, mint Thomas Bernhard és mégsem az, mégis karakteresen más. Lírai és nagyon kemény szerkezeteket tud létrehozni. Az első 10 kortárs szerző között a helye. Sajnos nem nyerte el eddig még a magyar olvasók jelentős részének a tetszését”.

A szerző legutóbb januárban adott interjút a Los Angeles Review of Books számára, amelyben elmondta „amikor leülök és elkezdek írni, soha nem áll szándékomban, hogy bármi is történjen. Figyelek arra, amit írok, és ami történik, az történik. Persze ezt többféleképpen lehet értelmezni. Nem az én dolgom megmagyarázni – én csak egy író vagyok. Az én értelmezésem kevésbé lenne értékes, mint a tiétek. De úgy érzem, hogy ha jól írok, akkor sok olyan dolog van benne, amit én úgy hívnék, hogy jelentés, sőt, egyfajta üzenet. De nem tudom egyszerű szavakba önteni. Csak sejteni tudom, amennyire ti is.” Az interjúban még többek között szóba került az író hite, katolicizmusra való áttérése, valamint a misztikum és nyelv viszonya írásaiban, mely kapcsán egy esszéjében korábban azt írta, meg kell próbálni legyőzni a nyelvet, túl kell lépni rajta, hogy ne legyen többé különbség, és el lehessen jutni Istenhez. Ennek kapcsán most ezt mondta: „Nagyon félek az „Isten” szó használatától. Ritkán teszem, és soha, amikor a saját írásomról beszélek. Isten túl sok nekem ahhoz, hogy beszéljek róla. Amikor jól sikerül írnom, akkor van egy második, néma nyelv. Ez a néma nyelv kimondja, hogy miről szól az egész. Nem a történet, de hallani lehet mögötte valamit – egy néma hang beszél. Ez az, ami miatt jól működik számomra az irodalom.”

Fosse A másik név című könyvével kritikai podcastunkban foglalkoztunk. A regény a Szeptológia hétkötetes sorozatának első darabja: a könyvben két férfi életét követhetjük végig, akik egymás közelében laknak Norvégia nyugati partjainál. Asle egy özvegy, magányos idős festő, akinek csak néhány barátja akad és sokat mereng az életén. Egy másik településen, Bjørgvinban azonban él egy másik Asle is, aki szintén festő. Ők ketten mesélik el a történetüket a Szeptológia-kötetekben, amelyeknek érdekessége, hogy egy személyről szólnak, de két lehetséges változatáról ugyanannak az életnek. Az írás során Fosse felhasználta olvasmányélményeit, valamint mások és saját személyes tapasztalatait is. Óhatatlanul is felmerül az emberben a kérdés: ha a két Aslét összeillesztjük, nem Fossét magát kapjuk-e? Hiszen nem csak az életük, de külső megjelenésük is nagyon hasonló, például ugyanúgy lófarokban hordják hosszú, ősz hajukat. A Szeptológia fő témái is végigkísérték Fosse életét: a művészet, Isten, az alkoholizmus, az önpusztítás és a halál.

Forrás: https://litera.hu/hirek/nobel-dij-2023.html